Új blog

Hát ez még nem a friss (bár remélem azt is hamar be tudom fejezni), de mint ahogy a cím is mutatja új blogot írtam.
Ez egy saját magam által írt fantasy történet.
A prológust már megtaláljátok a blogon.
A cím pedig: http://aszeretetmindentlegyoz.blogspot.com/

5. fejezet

Másnap reggel Peter jött ki először a barlangból.
- Te sosem alszol?
- Neked is jó reggelt. – mondta és megpuszilt. – Igazából tegnap eszembe jutott néhány kérdés, amitől nem tudtam aludni.
- És mik azok? – kérdeztem.
- Azok a borzok, akiket tegnap láttunk beszélő állatok?
- Igen, azok voltak.
- És gondolom a boszorkány változtatta őket kővé. – ez inkább volt állítás, mint kérdés, de azért válaszoltam.
- Igen, ő tette. Van egy varázspálcája, amivel kő tud változtatni bárkit.
- És nem tudod őket visszaváltoztatni?
- Ha tudnám már megtettem volna. Én csak azért tudok varázsolni, mert ha úgy vesszük, én maga tűz vagyok. Ennél fogva csak a tűzzel kapcsolatos varázslatokat tudok alkalmazni. Azok pedig nem segítenek a borzokon. Csak Aslan képes segíteni rajtuk.
- Értem. A másik kérdésem pedig az, hogy úgy te nem halhatsz meg, akkor hány éves is vagy valójában? – Na, ez az a kérdés, amit reméltem, hogy nem akartam, hogy megkérdezzen. Végtére is furcsán hangzana, hogy körülbelül 210 éves vagyok, de a 190. szülinapom környékén elvesztettem a fonalat.
- Mért is érdekel ez téged? – próbáltam kitérni válasz elől.
- Mert te nem öregszel, én meg igen.
- Ez miatt, ne ahogy. Aslan szerint mi mindig annyi idősnek látszunk, mint az igaz szerelmünk.
- De ha nem öregszetek, akkor az igaz szerelmeteknek is halhatatlanak kell leni?
- Nem bizonyos korig mi is öregedhetünk. És különben a sors megoldja, nagy meg tudja tréfálni az embert. Na, de már indulni kén. még ma oda akarok élni a kőasztalhoz. Ja és Peter a többieknek még ne szóljunk arról, hogy mi van köztünk.
- Oké.
Már egy ideje gyalogoltunk a Nagy Folyó felé mikor hirtelen száncsengőt. Először én is azt hitem, mint a többiek, hogy a boszorkány szánja az, de hamar rájöttem, hogy nem így van. Úgy döntöttem nem szolok nekik arról, hogy nincs veszély. Muszáj lesz megtanulniuk fölismerni, hogy mi veszélyes és mi nem és most nincsenek veszélyben. Így én egy rövidebb úton sétáltam az erdő felé, ahova többiek menekültek. Ott nem túl okosan egy fa gyökere alá bújtak. Mikor azt hitték, hogy „üldözőjük” elment Hódpapa bújt elő, aki hamar rájött, hogy nem Jadisal hanem a mikulással találkoztunk, visszanézett a gyökér alá
- Remélem jók vótatok. mert gyütt hozzátok valaki.
- Mondtam, hogy létezik! - ugrált örömében Lucy.
- Na, ne – nyafogott Susan. – Sok mindent lenyeltem, de ez…
- Boldog karácsonyt! – mondta Lucy
- Boldog karácsonyt neked is! És nektek is! – válaszolta a télapó.
- Azt hitem Narniában nincs karácsony. – mondta Susan.
- Hosszú ideig nem is volt, de a reménység, amit fenségetek hozott lassan megtöri a varázst. – magyarázta a Mikulás. Most pedig… - és megemelte a zsákját.
- Ajándékok! – futott Lucy a Mikuláshoz. ő pedig elővet a zsákjából egy drágakövekkel kirakott üvegcsét és egy tört.
- a tűzvirág szirmának nedve elég egy csepp és a sebek begyógyulnak. – magyarázta. – Remélem soha nem lesz rá szükséged. – és átnyújtott a tőrt.
- Köszönöm. Azt hiszem, bátor lennék hozzá.
- Az biztos. De a háború szörnyű nem kis lánynak való hely.
- Köszönöm.
- Susan! – mondta a mikulás és elővett egy íjat és egy nyílvesszőkel teli hegeszt. – Higgy ebben az íjban és nem tévesztesz célt.
- Szóval a háború mégsem olyan szörnyű?
- És bár látom, ha kell, hallatod a hangod, fújd meg ezt és segítséget kapsz bárhol légy is. – és át adott neki egy elefántcsont kürtöt.
- Köszönöm!
- Peter, eljön az idő mikor szükséged lehet ezekre. – nyújtott át egy kardot és egy pajzsot Narnia címerével.
- Köszönöm
- Ezek valódiak, nem játékszerek óvatosan bánjatok velük.
- Amy, most jobban kell vigyáznod, mint múltkor.
- Most nem fogok hibázni. – mondtam és eltörtem a véletlenül kezembe került ágat.
- Ne hagyd, hogy az érzelmeid irányítsanak. – mutatott a faágra. - Elég erős vagy ahozz, hogy bírj a tűz erejével. Mutasd is meg. És talán még él, aki elveszet…
- Lizzie él? – kérdeztem.
- Ezt magadnak kell kiderítened. – mondta.
- Hódok az ajándékotok Hódlaknál vár rátok, de most megyek, 100 év alatt felgyülemlik egy ki munka. Boldog Karácsonyt! – azzal elment.
- Persze mindent egyedül. – morogtam magamban, de hát mit is várjak, ha egyszer én rontottam el mindent. De mégis a remény, hogy él a húgom reménnyel töltött el, hogy jóvátehetem a hibáim. A többiek Peteren kivűl értetlenül nézték a Mikulással folytatott párbeszédet, de úgy döntöttem nem mondom még el nekik az igazat.
- Na, induljunk messze még a folyó. – törte meg a csendet Hódmama. A FÓLYÓ ugrott be az agyamba egy újabb probléma, túl gyorsan melegszik az idő elfog olvadni a jég mire oda, érünk.
- Jobb lesz sietni. – helyeseltem a hód állítására.
Pár óra gyaloglás után negáltunk egy domb tetején.
- Innen már lázszik a folyó utána még pár kilométer és elérjük a Kőasztalt. – mondta Hódpap.
- És nagyon remélem, hogy még ma, itt nem igazán van biztonságos hely. – mondtam.
- Ilyen messze van? – Nyafogott Susan.
- Ez a világ kicsikém kisebbnek képzelted? – kérdezte Hódmama.
- Kisebbnek!
- Várjunk csak! Azt mondtad folyó? – kérdezte Peter és mikor a szemembe nézett láttam, hogy ő is rájött, hogy a folyó nem vár örökre! Erre én csak bólintottam.
- Igen, de már majd’ 100 éve jégpáncél borítja. – mondta Hódmama.
- De meddig? – tettem föl a kérdést, mellyel reméltem rájönnek a problémára, de ez nem sikerült, így tovább mentünk. Mikor oda értünk a többiek is szembesültek azzal, amitől már előre féltem: a folyó majdnem teljesen felolvadt.
- Várjatok,ezen nem mehetünk át!
- Ugyan Su minél előbb átmegyünk annál jobb. – Mondta Lucy.
- Megpróbálok gondolkodni!
- Nem okoskodni próbálsz, mint mindig! – vágott vissza Peter.
- Úgy-e ezt nem itt akarjátok megbeszélni? – kérdeztem. – Mert erre most nagyon nincs időnk! A folyó, mindjárt felolvad a legközelebbi gázló meg napokra van innét és erre nincs időnk és a környék sem biztonságos. – Így hát tovább indultunk.
- A hódok mennek elől majd ti és én zárrom a sort. – mondtam
Már a folyó közepénél jártunk mikor megjelentek a farkasok. Peter előhúzta a kardját a hüvelyéből, de abban a pillanatban az egyik farkas elkapta Hódpapát.
- Öld meg Peter! Velem ne törődj! – mondta a hód
- Elment az eszed, csak azért mert kardot kaptál valakitől nem jelenti, hogy hős vagy! – mondta Susan.
- De igen azt jelenti. – mondtam inkább csak magamnak. Láttam, hogy a fiú nem tudja, mit csináljon ezért elővettem az íjam és egy vesszőt az idegre téve arra a farkasra céloztam, aki Hódpapát fogta. – Öld meg Peter Hódpapának nem lesz semmi balja. – biztosítottam.
- Na, mi lesz fiú! Nem várunk örökké! Ahogy a folyó sem. – mondta Mogrin. Ebben a pillanatban a víz áttört a fagyot vízesésen. Peter a égtáblába szúrta a kardját. Én a hódokkal át úsztam a folyón.
Miközben úsztam láttam, hogy Lucy kicsúszik a kabátból, így gyorsan odaúsztam hozzá és együtt tempóztunk tovább.
Mikor a másik partra értünk a farkasoknak nyomuk sem volt. A fák pedig már rügyezni kezdtek.
- A télnek hamarosan vége. – jegyezte meg Hódmama a nyilvánvalót.
- Induljunk, már mindjárt ott vagyunk. – majd tovább indultunk. Még jó két órát gyalogoltunk mikor már látszódtak a tábor zászlói és sátrai. A tábortól nem messze két ló legelészet bár messze voltak tőlünk megismertem Csillagport és az én kis kedvencem Ábrándott. Ők is észrevettek és felénk ügetek. Mikor oda értek hozzánk elkezdtek bökdösni. Ekkor eszembe jutott valami.
- Innét már egyedül is eljuttok Aslanhoz. Ha azon az úton végig mentek találkoztok vele. – mutattam a kis ösvényre ahol nem álltak katonák. – Hamarosan újra találkozunk! – mondtam és felültem Ábrándra majd elvágtattam.